|
1948:
Brüsszeli Szövetség
A
II. világháború után az első komoly európai együttműködési
szövetségi szerződést Brüsszelben írták alá. Belgium,
Franciaország, Hollandia, Luxemburg és Nagy-Britannia elsősorban
katonai szövetséget kötöttek, de az egyezményt kiegészítették
gazdasági és kulturális együttműködésről szóló
megállapodásokkal is. A NATO és az új nyugat-európai
szövetségek hamar fölöslegessé tették a brüsszeli
megállapodást, különösen azért, mert a korábbi ellenség
Németország is szerepet kapott a későbbi
együttműködésekben.
1949:
Az Európa Tanács megalakulása
Az
Európa Tanács párhuzamosan működik az Európai Unió
szervezeteivel. Alapítója ugyanaz az öt ország (Belgium,
Franciaország, Hollandia, Luxemburg és Nagy-Britannia), amelyek
még az előző évben a NATO megalakítása miatt fölöslegessé
vált Brüsszeli Szövetséget kötötték. Az Európa Tanácsnak
ma 40 ország tagja, köztük van az összes EU-tagállam és
tagjelölt is. Az Európa Tanács elsősorban emberjogi és
környezetvédelmi problémákkal foglalkozik, és a
tagországoknak ajánlásokat tehet, melyek betartása nem
kötelező, de illendő. A Tanács állásfoglalásai
befolyásolják az EU döntéseit is, bár ennek az
együttműködésnek nincs intézményesített formája. Az Európa
Tanács székhelye Strasbourgban van, és a Tanács hozta létre
az Európai Emberjogi Bíróságot is.
1951:
Montánunió
Párizsban
hat ország írta alá az Európai Szén- és Acélközösség
(Montánunió) megalapításáról szóló szerződést. Ez a
gazdasági megállapodás már az EU elődjének tekinthető, a
szövetséget nem felmondták, hanem sok átalakításon keresztül
az unió egyik közvetlen előzményévé vált. A szövetséget
Franciaország, NSZK, Belgium, Luxemburg, Hollandia és
Olaszország kötötte. A háború utáni stabilitás erősítése
volt a szerződéskötés legfontosabb célja. Robert Schuman
francia külügyminiszter ötlete volt, hogy egy szoros gazdasági
együttműködéssel kényszerítsék az ősellenségnek számító
németeket és franciákat a békülésre. Így a korábbi háborús
ellenségek gazdaságai annyira összefonódtak, hogy lehetetlenné
vált egy újabb háború. A Montánunióban már létrejöttek
azok a szervezetek, melyek átszervezett utódai a mostani Uniót
is működtetik.
Robert Schuman szerint a Montánunió
legfontosabb haszna, hogy Németország és Franciaország csak
együtt tud fegyvert gyártani, a különböző országokban
bányászott vasérc és szén közös felhasználása miatt: "A
háború Németország és Franciaország között nemcsak
elméletileg lehetetlen most már, hanem anyagi alapjai sem
teremthetők meg."
1952:
Európai Védelmi Szövetség
A
Brüsszeli Szövetséghez hasonlóan ez szervezet is hamar
kiüresedett, és két év alatt felbomlott. A Montánunió
tagországai alapították, kimondottan a katonai együttműködés
erősítésére. A szövetség bukásához hozzájárult, hogy a
francia Nemzetgyűlés nem ratifikálta az ország belépését a
szövetségbe.
1957:
Európai Gazdasági Közösség
A
Montánunió hat tagja (Franciaország, NSZK, Belgium, Luxemburg,
Hollandia, Olaszország) tovább erősítette az együttműködést.
Rómában aláírták az Európai Gazdasági Közösség (EGK) és
az Európai Atomenergia Közösség létrehozásáról szóló
szerződéseket. A három szervezet párhuzamosan működött. Az
együttműködés folyamatos koordinálása kedvéért létrehoztak
egy kilencfős bizottságot, mely Brüsszelben az EGK-t vezette.
Ez az Európai Bizottság őse. Mindhárom szervezetnek közös
parlamenti együttműködési fórumot is létrehoztak,
megalapozva az Európai Parlament későbbi működését. Az
EGK-tagországok eldöntötték, hogy fokozatosan leépítik a
vámokat, és egységesítik a kereskedelmi szabályaikat.
1960:
EFTA - az alternatív EGK
Az
EGK-n kívül rekedt nyugat-európai országok Nagy-Britannia
kezdeményezésére Stockholmban létrehozták saját
szabadkereskedelmi szervezetüket, az EFTA-t (Európai
Szabadkereskedelmi Társulás). A tagok: Ausztria, Dánia,
Nagy-Britannia, Norvégia, Portugália, Svédország, Svájc, és
hamarosan csatlakozott Finnország, Liechtenstein és Izland is.
Az EFTA-tagok szintén az egymással szembeni vámok lebontásán
fáradoztak, de az EGK-nál lazább szövetséget szerveztek,
melynek nincsenek központi intézményei, melyeknek az egyes
tagállamok kormányai alá lennének rendelve. Hosszú távon
majdnem az összes EFTA-tag belépett az Európai Unióba, és a
kilencvenes évek végére a párhuzamos szervezkedés
befejeződött, az EFTA felbomlott. Az EFTA-tagok közül csak
Norvégia, Svájc, Izland és Liechtenstein nem lépett be az
Európai Unióba.
1963:
A franciák megakadályozzák a brit tagságot
Annak
ellenére, hogy Nagy-Britannia kezdeményezte az EGK riválisának
számító EFTA létrehozását, már 1961-ben kérte felvételét
az EGK-ba. A csatlakozási tárgyalások több mint egy évig
tartottak, de a belépési kísérlet kudarcba fulladt. A brit
befolyás erősödésétől félő francia elnök, de Gaulle
megvétózta a brit tagságot. Más EFTA tagok is hiába
próbálkoztak a 60-as években a tagság megszerzésével.
1965:
Egyesítik a három közösség végrehajtó szerveit
Az
EGK tagjai úgy döntöttek, hogy egyesítik az eddig párhuzamosan
működő szervezeteik vezetését. Az Európai Szén- és
Acélközösség, az Európai Atomenergia Közösség és az
Európai Gazdasági Közösség közös vezető szervezetei
lesznek később az EU legfontosabb intézményei. Létrejön a ma
is működő Miniszterek Tanácsa (most Európai Unió Tanácsa a
neve), és létrejön az Európai Bizottság, melyet most is így
hívnak, és a szervezet napi működésének legfontosabb
irányítója. A szerződéskötés két év múlva, 1967-ben
lépett hatályba.
1967:
A gyakorlatban is egyesül a három közösség
Az
1965-ös erősebb integrációról szóló szerződés hatályba
lépett, a tagországok három szervezetének vezetése egyesül.
A központ továbbra is Brüsszel maradt, és a három szervezet
közül a legerősebb neve maradt meg, így a szervezetet Európai
Gazdasági Közösségnek, illetve rövidebben Közös Piacnak
nevezték.
1968:
Vámunió az EGK-ban
A
hat tagállam között életbe lép a vámunió. Egységesítik a
külső vámtarifákat, és eltörlik a belső vámokat. Ez az
első lépés az európai határok lebontása felé. A vámuniót
másfél évvel hamarabb vezették be, mint ahogy ezt előre
tervezték.
1972:
Összehangolt valutapolitika
A
közös pénz bevezetése felé vezető döntések közül az első
volt az úgynevezett "valutakígyó" rendszer
bevezetése. Ez azt jelentette, hogy a tagállamok a pénznemeik
közötti árfolyam-ingadozást 2,25%-ban maximalizálták.
1973:
Az első bővítés
Több
mint tíz évvel első felvételi kérelme után az EGK tagja lett
Dánia, Írország és Nagy-Britannia. Ebben a bővítési körbe
majdnem bekerült Norvégia is, de a belépés küszöbén,
1972-ben a norvégok népszavazáson elutasították a
csatlakozást.
1974:
Megalakul az Európai Tanács
Intézményesül
a most is működő Európai Tanács. Ennek a tagállamok első
számú vezetői, vagyis az állam- és kormányfők a tagjai,
akik évente legalább háromszor (azóta csak legalább kétszer)
találkoznak. A csúcsvezetők korábban is rendszeresen
találkoztak, de intézményesült formát csak 1974-től kaptak a
megbeszélések.
1979:
Megjelenik az ecu, a virtuális euró
A
közös pénz bevezetése felé vezető út egyik fontos
állomásaként bevezették az ecut, a Közösség virtuális
értékmérőjét. Az ecu nem volt valóságos pénz, de a közös
elszámolások értékét már ebben számolták, és azt is
meghatározták, hogy a nemzeti valuták hogyan válthatóak át
ecure. Az ecuről szóló megállapodáshoz Nagy-Britannia nem
csatlakozott, ahogy a szigetország kormánya az eurót sem
vezette be később.
1979:
Első európai választások
Az
Európai Parlament képviselőit először választották
közvetlen szavazással a tagországok polgárai.
1981:
Görögország a tizedik
Tizedik
tagként Görögország is az EGK tagja lett.
1985:
Döntés az EU kitalálásáról
Az
EGK tagjai Milánóban megállapodtak abban, hogy 1992-ben új
szerződést kötnek a teljesen felszabadított belső piacokról
és a központi közösségi szervezetek hatalmának
megerősítéséről. E megállapodás készítette elő az
Európai Unió megszületését.
1986:
Csatlakozik a Hispán-félsziget
Spanyolország
és Portugália csatlakozott az EGK-hoz.
1986:
Zászlót és himnuszt kap az EGK
Beethoven
Örömódája lett az Európai Közösség hivatalos himnusza, és
a kék alapon körbe rendezett sárga csillagok a zászlója. E
szimbólumokat megtartotta az Európai Unió is.
1989:
Döntés: lesz közös pénz
Az
Európai Közösség állam- és kormányfői elkötelezték
magukat a közös valuta bevezetése és a központi bank
felállítása mellett.
1990:
Schengeni Egyezmény: Megszűnnek a belső határok
A
Schengeni Egyezmény értelmében az EGK tagországai között
megszüntették a határellenőrzést, a Közösség és a
kívülálló országok határain pedig egységes határvédelmi
rendszert állítottak fel. A megállapodás 1995-ben lépett
hatályba, az unión belüli utazáshoz a tagállamok
állampolgárainak azóta útlevelet sem kell magukkal
vinniük.
1991-92:
Maastrichti Szerződés: döntés az unióvá
alakulásról
Maastrichtban
a tagországok az Európai Gazdasági Közösséget Európai
Unióvá alakították át. Az új alapokon működő, sokkal
szorosabb együttműködés programjában szerepelt a közös
valuta bevezetése, a közös külpolitika és védelmi politika
hivatalossá tétele. Az Unió polgárai szabadon költözhetnek
és vállalhatnak munkát a tagországokban, és szavazhatnak más
tagállam önkormányzati választásán. Sok területen
egységesítették a tagországok törvénykezését. A
tárgyalásokat 1991 végén kezdték, de csak 1992 februárjában
írták alá a tagországok vezetői. A szerződésben foglaltak
1993 novemberében léptek hatályba.
1992:
A dánok leszavazzák a Maastrichti Szerződést
Dániában
a választópolgárok népszavazáson elutasították a
Maastrichti Szerződést, ezért Dánia egyelőre nem csatlakozott
a megállapodáshoz. Írországban és Franciaországban viszont
támogatták a választók a megállapodást. A többi
tagországban nem tartottak népszavazást a kérdésről.
1993:
Az Európai Unió első éve
Hatályba
lépett a Maastrichti Szerződés. A tagállamok kötelezettséget
vállaltak, hogy néhány éven belül közös pénzt vezetnek be.
Az országok közti kereskedelmi korlátozások megszűnésével
létrejött az úgynevezett Egységes Piac. Dániában újra
népszavazást tartottak, és a választók ezúttal elfogadták a
szerződést, így az összes tagállamban ratifikálták a
megállapodást.
1994:
A norvégoknak másodszorra sem kell az Unió
Norvégiában
másodszor is nemmel szavaztak a választópolgárok az ország
csatlakozására. Korábban 1972-ben utasították el a belépést.
Finnországban, Ausztriában és Svédországban viszont a
belépést támogatók voltak többségben.
1995:
A legutóbbi bővítés
Ausztria,
Finnország és Svédország teljes jogú tagja lett az Európai
Uniónak.
1997:
Amszterdami Szerződés: még szorosabban együtt
Amszterdamban
tovább bővítették a tagállamok az együttműködés kereteit.
Egységesítették a menekültügyet, a foglalkoztatáspolitikát
és a szociális törvények egy részét. Megállapodtak, hogy a
következő évben megkezdik a csatlakozási tárgyalásokat több
volt kommunista országgal. Az Európa Parlament jogkörét
kibővítették: a szervezet azóta egyszerű többséggel
elfogadhat olyan szabályokat is, amelyekben korábban az egyes
tagországoknak vétójoguk volt. Az Amszterdami Szerződésben
foglaltak 1999-ben léptek hatályba.
1998:
Beindulnak a tárgyalások a dél- és kelet-európai
országokkal
Először
Ciprus, Csehország, Észtország, Lengyelország, Magyarország
és Szlovénia vehetett részt a tárgyalásokon, később
csatlakozhatott melléjük Bulgária, Lettország, Litvánia,
Málta, Szlovákia és Románia is.
1999.
március: Korrupciós vádak - az Unió legnagyobb
botránya
Márciusban
az EU legfelsőbb vezetésének számító Európai Bizottság
összes tagja lemondott. Korrupcióval, csalással és rossz
gazdálkodással vádolták őket. Lemondásukkal megelőzték,
hogy az Európai Parlament képviselői váltsák le a
Bizottságot. Az egész európai integráció hitele veszélybe
került, az együttműködés megítélése nagyot romlott a
közvélemény-kutatások szerint. Romano Prodi vezetésével új
Bizottság alakult, mely teljesen átalakította a szervezet
működési rendjét, hogy a korábbi visszaélések kizárhatóak
legyenek.
1999:
Elvi fizetőeszköz az euró
A
15 államból 12-ben bevezetik az eurót mint hivatalos
fizetőeszközt, bár megfogható formában csak 2002-től kerül
a tagállamok polgárainak pénztárcájába a közös pénznem.
Az eurózónából kimaradt Dánia, Nagy-Britannia és
Svédország.
2000-2001:
Nizzai Szerződés: szabad az út a bővítéshez
2000-ben
kezdődött a nizzai tanácskozás, melynek záródokumentumát a
következő év februárjában írták alá a tagállamok. A
Nizzai Szerződés rögzítette azokat az intézményi reformokat,
melyek az Unió bővítéséhez szükségesek. Sok kérdésben
azonban nem sikerül végleges egyezséget kötni, és ezeken a
területeken a végső döntést 2004-re halasztották.
Írországban a választópolgárok nem járultak hozzá, hogy a
kormány ratifikálja a szerződést, ezzel a további bővítés
is veszélybe került. 2002-ben azonban egy új népszavazáson
már elfogadták az írek is a szerződést.
2001:
Megnevezik a tíz befutót
Decemberben
a belgiumi Laekenben az Unió hivatalosan is bejelentette, hogy
2002 végéig tíz országgal fejezi be a csatlakozási
tárgyalásokat, és ezek az államok várhatóan 2004-ben
csatlakozhatnak az Unióhoz. A tíz kiválasztott: Ciprus,
Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia,
Magyarország, Málta, Szlovákia és Szlovénia. A csatlakozási
tárgyalásokat szintén folytató Bulgária és Románia kimaradt
ebből a bővítési körből, ahogy a legrégebbi jelentkező
Törökország sem kapott konkrét ígéretet.
2002.
január: Kézzelfogható valóság az euró
Az
EU tagállamaiban kivonták a forgalomból a nemzeti valutákat,
és bevezették az eurót. Dánia, Nagy-Britannia és Svédország
azonban megtartotta saját pénznemét. A nem EU-tagországok
közül hivatalos fizetőeszköz lett az euró Andorrában,
Liechtensteinben, Monacóban, Montenegróban, San Marinóban és a
Vatikánban is.
2002.
december: Végső alku a tízekkel
Decemberben
Koppenhágában az EU megegyezett mind a 10 csatlakozásra váró
tagállammal. Lezárták a csatlakozási feltételekről szóló
fejezeteket, és kijelentették, hogy 2004. május elsején
beléphetnek ezek az országok az Unióba.
|
Megjegyzések
Megjegyzés küldése