A
rendszerváltozás gazdasági téren szervezeti és
intézményrendszeri reformot, tulajdonreformot és külgazdasági
nyitást foglalt magában. E reformok egyik elsőként útjára
indított eleme az 1980-as évek elejétől érlelődő, majd
1985-től útjára indított bankreform volt. Az egyszintű
bankrendszer lebontását követően az 1987 és 1991 közötti évek
a bankok önállóvá válásának és az új feladatok
begyakorlásának időszaka. A piacgazdasági átmenetet követően a
jegybank és a kereskedelmi banki szféra számára is egy hosszú
tanulási időszak vette kezdetét. Az új jogszabályi környezet
nem jelentette egyidejűleg a szocialista korszak örökségének
eltűnését, legyen szó az államigazgatásról, a különféle
gazdasági ágazatokról vagy a bankszektorról.
A szocialista
bank- és gazdasági rendszer
Magyarország a
2. világháborút követően négy évtizedre a Szovjetunió
érdekszférájába került, s 1945 végétől megkezdődött a
politika és a gazdaság szovjet mintára történő átalakítása.
Az addigi kétszintű bankrendszert a kereskedelmi pénzintézetek
felszámolásával, beolvasztásával egyszintűvé alakították, s
1948-tól egészen 1987-ig egyszintű bankrendszer működött
Magyarországon. Hazánkban az egyszintű bankrendszer azon altípusa
működött négy évtizeden át, melynek a központi bank nem
kizárólagos szereplője, hanem rajta kívül léteztek további
állami bankok, takarékszövetkezetek, melyek részben ügyfélkör,
részben tevékenységi terület szerint tagozódtak.1 A rendszer
középpontjában a Magyar Nemzeti Bank állt, mely a jegybanki
feladatok ellátásán túl e négy évtized során kereskedelmi
banki funkciókat is ellátott: közvetlen kapcsolatban állt a
gazdálkodó szervezetekkel, bonyolította kifizetéseiket, vezette a
számlájukat, a hiteltervek alapján hitelt folyósított részükre.2
Az egyszintű bankrendszer kisebb módosításokon átesett ugyan, de
alapstruktúráját e négy évtized során megőrizte.
A gazdasági
rendszer különösen káros sajátsága volt az a jelenség, melyet
Kornai János puha költségvetési korlátként fogalmazott meg: a
vállalatokat veszteséges működés esetén sem fenyegette a csőd
veszélye, biztosak lehettek abban, hogy az állam segítségükre
siet. A vállalatok veszteségességét az állami finanszírozás
különféle eszközeivel (költségvetési támogatás,
adókedvezmény, az árak adminisztratív úton történő
megállapítása) kezelték, illetve a Nemzeti Bank akkor is
teljesítette a hitelkérelmeket, amikor valószínűsíthető volt,
hogy a vállalat nem lesz képes azt visszafizetni. Az állami
közbeavatkozás elmaradása esetén munkahelyek megszűnése,
termelés-visszaesés, az állami bevételek csökkenése, fokozódó
elégedetlenség és annak politikai következményei lettek volna
várhatóak. A társadalom azonban ragaszkodott a növekvő
életszínvonalhoz, a politikai vezetés pedig hatalmához, vagyis e
következmények nem voltak elfogadhatóak: az állam mindannyiszor
kisegítette a vállalatokat. Ilyen módon nem kellett
költséghatékonyságra törekedni a vállalatvezetőségnek,
melynek következménye felelőtlen, soha meg nem térülő
beruházások sora lett.3 A pazarlás, az alacsony hatásfokú
teljesítmény, a rossz minőségű, még a KGST-n belül is
eladhatatlan árukészletek, az innováció teljes hiánya volt a
kádári gazdaságpolitika kísérőjelensége.4
Ez a fajta
gazdaságpolitika az ország eladósodásának egyik fő okozója
volt: az életszínvonal fenntartását, ártámogatásokat, a
kompenzációkat, az adókedvezményeket, a vállalatok veszteséges
működését, a nyugati alapanyagok importját finanszírozni
kellett valamilyen módon. Az újabb hiteleket egyre inkább a lejáró
hitelek finanszírozására, semmint megtérülő fejlesztésekre
fordították, miközben a Kádár-rendszer fő legitimáló
tényezőjének számító, lassan, de folyamatosan emelkedő
életszínvonal biztosítása tarthatatlanná vált. Az
infrastruktúra-fejlesztések is elmaradtak, ami különösen a
rendszerváltást követően, a piacgazdasághoz való alkalmazkodás
idején mutatta meg hátrányát.5
A Szovjetunió és
Magyarország közti gazdasági kapcsolatok vázlatos modellje
szerint a világpiacon is jól értékesíthető szovjet
nyersanyagokért és energiahordozókért cserébe hazánk
iparcikkekkel – a világpiacon nem, vagy sokkal rosszabb
feltételekkel értékesíthető „puha” áruval – fizetett. Az
1970-es évekbeli olajárrobbanást követően az energiakereskedelem
a KGST-n belül is megdrágult, romlottak az import feltételei,
valamint egyre fokozódtak a mennyiségi korlátozások, így
felértékelődött a Nyugattal való kereskedelem. A nyugati
reorientáció ellenében hatott azonban, hogy a cserearányromlás
ellenére is megmaradtak a Szovjetunióval való viszonylatban az
árelőnyök. A hazai vállalatok egységnyi szovjet
nyersanyagszállítmányért cserébe egyre nagyobb exportra
kényszerültek, így azonban a Nyugatra szánt árukészletek
leapadtak, miközben a hazai ipari termékek előállítása jelentős
részben nyugati importból származó alkatrészek felhasználásával
történt. Mindez pedig nagyban hozzájárult Magyarország fokozódó
nyugati viszonylatú – konvertibilis devizában fennálló –
egyensúlyhiányához.6
A korszakban a
preferált ágazatok és vállalatok fejlesztése élvezett előnyt a
makroszintű követelményekkel szemben. A költségvetés és a
jegybank azokkal a vállalatokkal szemben tanúsított restriktív
magatartást, amelyeknél képződtek egyáltalán jövedelmek és
fejlesztési források, míg számos nem hatékony vállalat kapott
kedvezményt és hitelt felső szintű egyedi döntések alapján. A
bankok a szocializmus évtizedei során nem üzleti elképzeléseket,
hanem vállalati tervszámokat finanszíroztak, s a kihelyezési
kockázat inkább csak elviekben létezett. A gazdasági vagy jogi
felelősség viselése egy-egy rosszul sikerült művelet kapcsán
fel sem merült, a piacgazdaságra jellemző gazdasági csődeljárás
nem létezett, a vállalatok a folyamatos veszteségek esetén is
tovább működhettek. A tervgazdálkodás idején a belföldi
banktevékenység szakmai színvonala visszaesett – még ha egy-egy
szűkebb szakterületen a külföldi bankkapcsolatok meg is
követelték a korábbi szakmai színvonal fenntartását.7
A
gazdaságirányítási rendszer 1968-as reformja nem hozott változást
a Nemzeti Bank feladatköre vagy a bankrendszer működése
tekintetében: a gazdaságirányítás egyéb, sokrétű módosulása
mellett a bankszektor működésének változatlansága egyfajta
biztos pontként szolgált.8 A reform 1972-től bekövetkező
lefékeződése következtében a bankrendszer átalakítására
irányuló gyakorlati törekvések még inkább háttérbe szorultak.
Azonban számos, a pénzintézeti struktúra fejlesztésének
elméleti kérdéseit elemző írás született,9 melyek
hozzájárultak az 1980-as években kibontakozó bankreform
megalapozásához.10
Az egyszintű
bankrendszer keretei között a Magyar Nemzeti Bank hitelmonopóliuma
révén az államot és a vállalati szférát egyaránt
finanszírozta. Az 1970-es évek végétől a Nemzeti Banknál is
megjelentek az említett adminisztratív eszközök: a hitelek
elbírálása során törekedtek a vállalati hitelkeretek
visszafogására, illetve egyre magasabb kamatokkal sújtották a
vállalatok hitelezését.
Az egyszintű
bankrendszer kereteit már az 1970-es évek elejétől kezdte
feszegetni több nyugati pénzintézet (New York-i First National
City Bank, Banco di Sicilia) budapesti képviselet-nyitási szándéka.
E terveket a Nemzeti Bank támogatta az üzleti kapcsolatok bővítése
érdekében, az MSZMP azonban több mint egyévi várakozás után
adta csak meg az engedélyeket. Ugyancsak az egyszintű bankrendszer
kereteit feszegették az 1976–1977 során folyó tárgyalások,
melyek egy közös tulajdonú finanszírozási intézet – magyar
állami és az amerikai MERBAN bank részvételével történő –
létrehozását célozták. A pénzintézetnek a külkereskedelmi és
a fizetési mérleg hiányának olcsóbb finanszírozásában lett
volna szerepe, de megállapodás végül nem jött létre. 1979
novemberében Magyarországon kezdte meg működését a szocialista
tömb első offshore bankja,11 a Közép-európai Nemzetközi Bank
Rt. (CIB), mely az MNB, valamint európai és japán bankok
részvételével alakult.12
Az állami
pénzügyekről hozott 1979. évi II. törvény pedig lehetővé
tette, hogy Magyarországon külföldi részvétellel – de nem
kizárólagos külföldi tulajdonlással! – is lehessen bankot vagy
pénzintézetet alapítani, illetve ilyen bankok vagy pénzintézetek
képviseletet létesíthessenek.13
A kétszintű
bankrendszer felé
A kétszintű
bankrendszer kialakításának első lépései az 1980-as évek
elejére nyúlnak vissza: 1982–1983 során három szervezet
(Gazdaságirányítási Egyeztető Bizottság, pénzügyminisztériumi
munkacsoport, MSZMP Gazdaságpolitikai Osztálya Konzultatív
Testülete) is létrejött, mely a bankrendszer továbbfejlesztésének
alternatíváival foglalkozott. Nagyobb lökést a bankrendszer
átalakításának azonban a központosított tőkeallokációs
rendszer kifulladása adott. Az 1980-as évek elejének
adminisztratív eszközökkel megvalósított restriktív
gazdaságpolitikája csak a teljesítmény-viszszatartásra, illetve
a tartalékok eltitkolására ösztönözte a vállalatokat, miközben
a központi tőkeallokáció csatornái nem tudták a hatékonyan
működő vállalatok tőkeigényét kielégíteni. Az anomáliák
kezelése érdekében megkezdődött a tőkeallokációs rendszer
liberalizálása. Így egyfelől jogszabályi változásokkal
ösztönözték a közvetlen, vállalatok közötti tőkemozgásokat,
másfelől kisbankok alapításával törekedtek a pénzintézeti
rendszer decentralizációjára, végül pedig 1985 és 1987 között
sor került a kétszintű bankrendszer kialakítására. A központi
pártirányítás 1989 tavaszáig még érvényesült a bankok
felett,14 de az MSZMP maga is támogatta a monetáris politika fő
célkitűzéseit, a forint értékállóságának megőrzését, a
pénzügyi egyensúly javítását, illetve a pénzügyi
intézményrendszer további strukturális formálódását.15
A bankrendszer
átalakításának fő célja a tőkeáramlás elősegítése, a
jövedelmezőséget és megtérülést előtérbe helyező üzleti
hitelezés megvalósítása és elterjedése, a monetáris politika
és a Nemzeti Bank gazdasági folyamatokra való ráhatásának
érvényre juttatása volt. A pénzügyi intézményrendszer
átalakítása során törekvés volt, hogy az állami beruházások
során szintén érvényesíthetőek legyenek a jövedelmezőségi
követelmények, illetve a lakosság megtakarítási-befektetési
lehetőségének és hajlandóságának növelése. Így e
területeken is egymással versenyző, jövedelemérdekelt
intézményekre volt szükség. A pénzügyi reformok eredményeként
a pénz szabályozó szerepének növekedését remélték.
A jegybanki és
az üzleti banki funkciók elválasztásától a szakemberek azt
várták, hogy a Nemzeti Bank képes lesz a legfontosabb makroszintű
célok – a kiegyensúlyozott gazdasági növekedés, a
fizetésimérleg-egyensúly és a forint viszonylagos stabilitásának
biztosítása – hatékony támogatására. Az üzleti bankokkal
szembeni elvárás pedig az volt, hogy hitelkihelyezéseiket saját
és a jegybanktól származó refinanszírozási forrásaikhoz
igazítsák, olyan kamatpolitikát valósítsanak meg, ami megfelel a
piaci viszonyoknak, verseny bontakozzon ki közöttük.
Kétéves
konszenzuskeresés eredményeként az MSZMP Központi Bizottsága
1984. decemberi határozatával döntött a jegybanki és
kereskedelmi banki funkciók intézményes elválasztásáról,
mondta ki nyíltan a kétszintű bankrendszer kialakításának
szükségességét. A döntését követően két vonalon indult el a
reform 1985 és 1987 között.16
Egyfelől tovább
folytatódott a központosított tőkeallokációs rendszer
decentralizációja a Nemzeti Bank hitelezési monopóliumának
oldásával, illetve a pénzügyi közvetítő intézmények számának
növelésével. Pénzügyi alapokat hoztak létre, leánybankok és
szakosított pénzintézetek alakultak, szervezeti egységek váltak
ki meglévő intézményekből, és önállósodtak. Az MNB
szervezetét közvetlenül érintő változásként 1984 őszén a
bank vezetése megkezdte az átállás keretében tervezett három
leánybank (Budapesti Hitelbank, Innofinance Általános Pénzintézet
és Általános Vállalkozási Bank) létrehozásának előkészítését.
Másfelől
megkezdődött a Magyar Nemzeti Bank szervezeti és funkcionális
szétválasztása, valamint a jegybanki szabályozás piackonform
módszereinek kialakítása. 1985. január 1-jétől megkezdte
működését a jegybank két hiteltagozata, melyek keretén belül
lehetővé tették a gazdálkodó szervezetek számára a szabad
„bankválasztás” lehetőségét. Az egyik hiteltagozat az ipart,
építőipart, közlekedést, hírközlést és ezek belkereskedelmi
vállalatait fogta össze, a másik pedig a mezőgazdaságot,
élelmiszeripart, illetve ezek belkereskedelmi vállalatait foglalta
magában. E hiteltagozatokból jött létre a két legnagyobb
kereskedelmi bank (a Magyar Hitelbank és az Országos Kereskedelmi
és Hitelbank) 1987-ben. A jegybank elkezdte a pénzintézetek új
típusú irányításának kidolgozását, mely szerint egyre nagyobb
jelentőségre tett szert a tartalékráta meghatározása, a
refinanszírozási hitelkeretek rögzítése és a kamatpolitika.
A kétéves
előkészítő munka eredményeként 1987. január 1-je óta ismét
kétszintű a bankrendszer Magyarországon.17 A kétszintű
bankrendszer szervezeti keretei 1987 elején a következőképpen
alakultak: a Magyar Nemzeti Bank, az állam központi bankja és
egyben jegybank állt a rendszer középpontjában. Öt
részvénytársasági formában megalakuló nagybank (Magyar
Hitelbank, Országos Kereskedelmi és Hitelbank, Budapest Hitel és
Fejlesztési Bank, Magyar Külkereskedelmi Bank, Általános
Értékforgalmi Bank) rendelkezett általános kereskedelmi banki
felhatalmazással. Tíz szakosított pénzintézet működött, s
közülük 1988 óta több is kereskedelmi banki jogot szerzett
(kis-, illetve középbankok).18 Ezenkívül a bankrendszerhez
tartozott az 1989-től teljes körű kereskedelmi banki tevékenység
végzésére jogosult Országos Takarékpénztár, valamint a
takarékszövetkezetek.19 A kétszintű bankrendszer létrejöttekor
több külföldi érdekeltségű bank is működött már az
országban: a Közép-európai Nemzetközi Bank (CIB) (1979), a CIB
leánybankja, a Közép-európai Hitelbank (1988), a Citibank
Budapest (1986) és az Unicbank (1987). A pénzügyi
intézményrendszerhez tartozott továbbá az állami fejlesztési
politika finanszírozási feladatainak megvalósítására
létrehozott Állami Fejlesztési Intézet, több biztosítótársaság
és az 1987-ben megalakuló Állami Bankfelügyelet.20
A kereskedelmi
bankok létrejötte után azonban még hosszú út vezetett a
piacgazdaságra jellemző pénzügyi intézményrendszer és
szabályozás teljes kibontakozásáig. Szükség volt a
kormányzattól, a költségvetési politikától valóban független
jegybank létrehozására, további magánbankok alakulására,
bankprivatizációra, a pénzintézeti felügyelet kiépülésére.
Tervgazdaságból
a piacgazdaság felé, az átmenet időszakának bankrendszere
(1987–1991)
A politikai
rendszerváltás folyamata 1988 elejétől gyorsult fel, és az 1990.
márciusi országgyűlési választásokkal ért véget a hároméves
átmeneti időszak. A nagy hatású politikai események mellett a
gazdaságot érintő változások kevesebb figyelmet kaptak, pedig e
téren is jelentős változások bontakoztak ki, hiszen a
legsürgetőbb feladatok egyike a működőképes pénzügyi rendszer
kiépítése volt, s már a rendszerváltás időszakában
megfogalmazódott az Európai Közösséghez való csatlakozás
gondolata.
Az Országgyűlés
1988–1989-es törvényhozási tevékenysége nyomán egy sor olyan
jogszabályt hozott, melyek megléte elengedhetetlen feltétele volt
a piacgazdaság kibontakozásának, a tulajdonreformnak, a
privatizációnak, a hazai és külföldi magántőke garanciákkal
is megerősített, fokozott szerepvállalásának, a vegyes
vállalatok alapításának, illetve az értékpapírok szabad
forgalmának. 1987 és 1989 között háttérbe szorultak a
restrikció fiskális, adminisztratív elemei, a „kézi vezérlés”,
vagyis a kormányzatnak a vállalatok napi termelési és
értékesítési döntéseibe való beleszólása. Összességében
elmondható, hogy a piaci intézmények kiépülése felgyorsult, s
megkezdődött a dereguláció és a liberalizáció (a
külkereskedelemben, a vállalatalapítás, a piacra való belépés,
a termelési tényezők ármeghatározása terén egyaránt).
A bankrendszer
főbb jellemzői 1987 és 1991 között a következőképpen
alakultak:
A bankrendszer
tagjainak száma a kétszintű bankrendszer működésének
megkezdésekor viszonylag alacsony volt, s a piac döntő hányadát
a Nemzeti Bankból kivált nagybankok birtokolták. 1991ig a
kereskedelmi bankok száma megkétszereződött, a piaci koncentráció
pedig jelentősen csökkent. Az átmenet időszakának
legszembetűnőbb jellemzője a középbankok számának és
bankrendszeren belüli részarányának gyors növekedése, ami a
banki struktúra egészségesebbé, kiegyenlítettebbé válását
jelentette.
A bankrendszer
átalakulásakor a tulajdonosi szerkezet tekintetében az állami
tulajdon dominált. A kereskedelmi bankok tőkéje az állam által
nyújtott közvetlen tőkejuttatásból és az állami tulajdonban
levő nagyvállalatok tulajdoni hányadából tevődött össze. Az
1980-as évek első felében megalakuló szakosított pénzintézetek
– az utóbbi kisbankok – állami decentralizált pénzalapok
bázisán jöttek létre. Az átalakuláskor létezett már néhány
korlátozott tevékenységi körű pénzintézet, melyeknek külföldi
tulajdonosaik is voltak a jegybanki társtulajdonlás mellett. Az
1990-től kezdődő privatizáció eredményeként néhány év alatt
drasztikusan átváltozott bankrendszerünk tulajdonosi struktúrája:
a vegyes vagy külföldi tulajdonban levő pénzintézetek száma
ötszörösére növekedett.22
A piacgazdasági
működés kibontakozásának egyik nehézsége a nagybankok
tulajdonosi szerkezetéből adódott. A bankok részvénytulajdonosa
az állam, illetve állami vállalatok és szövetkezetek voltak, a
tulajdonosok pedig egyben a bankok ügyfélkörét is képezték.
Ilyen körülmények között nem lehetett szigorú hitelbírálatra
számítani, vagyis az első években nem történt érdemleges
változás a vállalatok hitellel való ellátásában. Az állami
ráhatás több szempontból is érvényesült. Nemcsak abban, hogy
az államot mint részvényest a Pénzügyminisztérium és a
Pénzintézeti Központ képviselte, de abban is, hogy a
Pénzügyminisztérium volt a kereskedelmi bankok adózását és
jövedelemszabályozását befolyásoló szerv, egyúttal a
minisztérium látta el a bankszféra felügyeletét is.23
A piaci verseny
sem jelent meg automatikusan a bankszférában a bankrendszer
átalakulása után. A jogi szabályozás szerint az öt kereskedelmi
bank országos hatáskörrel jött létre, valamennyi kereskedelmi
banki tevékenység végzésére jogosultsággal rendelkeztek.
Elvileg versenyben álltak egymással, a gyakorlat azonban mást
mutatott. A nagybankok létrehozásakor központilag osztották szét
részükre az MNB hitel-főigazgatóságainak ügyfélkörét.24 Ezt
1987. július 1-jétől szabadon alakíthatták, ugyanis
megteremtődött a – szocializmus idején nem létező – szabad
bankválasztás lehetősége. Azonban az első években mégsem volt
túl nagy változás a kereskedelmi bankok ügyfélkörében. Három
nagybank (Magyar Hitelbank, Országos Kereskedelmi és Hitelbank,
Budapest Hitelés Fejlesztési Bank) felosztotta elődei vidéki
hálózatát, ami azt jelentette, hogy a legtöbb vidéki városban
csupán egyetlen banknak volt fiókintézete, vagyis vidéken még
korlátozottabb volt a bankok versenye. A bankok piaca a vizsgált
időszakban erősen szegmentált maradt, ez pedig a versenyre és a
tőkeáramlásra negatívan hatott. A nagyvállalatok üzleti
partnere szinte kizárólag a négy legnagyobb kereskedelmi bank
volt, és az ágazati felosztás tovább darabolta a piacot.25 A
kisés középbankok alacsony tőkeerejükből kifolyólag csak a
kisebb vállalatok partnerei lehettek. A kis magánvállalkozások és
a lakosság további szektort képezett, ők elsősorban a nagy
fiókhálózatú takarékpénztárak és szövetkezetek ügyfelei
voltak.26
Ezen túl
problémás volt a bankok forrásés tőkeellátottsága, különösen
a tőkeellátási problémák jelentkeztek rövid időn belül. A
kereskedelmi bankok és ügyfeleik, a vállalatok is tőkeszegények
voltak: vagyis tőkeszegény bankok – melyek pénzeszközeinek nagy
részét ráadásul a jegybanki refinanszírozás adta – hiteleztek
tőkeszegény vállalatoknak. Tették ezt megfelelő jogi szabályozás
híján a kockázatos kihelyezések fedezetéül szolgáló
tartalékok hiányában és a prudenciális elvek figyelmen kívül
hagyásával. Így aztán a három legnagyobb kereskedelmi bank már
1989-re – a rendszerváltással járó transzformációs válságot
megelőzően – igen nagy veszteséget halmozott fel.27
Az 1987 és 1991
közötti időszak öszszességében az új feladatok
„begyakorlásának” és a bankok önállóvá válásának
időszaka volt. Erőteljes extenzív, mennyiségi jellegű növekedés
jellemezte a bankrendszert szinte minden szempontból (banki szféra
intézményeinek létszáma és nyeresége, a szolgáltatások
bővülése). 1987-ben több versenykorlátozó tényező (a
vállalati és lakossági banktevékenység elválasztása,
bankválasztási és számlavezetési korlátozások, normatív
refinanszírozás, erőteljes ágazati specializáció a vállalati
tevékenységet folytató bankok körében) is fennállt, ezek
azonban a vizsgált időszak végére jórészt megszűntek.28
A piaci reformok
gyors ütemben növelték a bankrendszer szolgáltatásai iránti
keresletet. A társasági törvény hatálybalépését követően
1989 és 1991 között közel ötszörösére növekedett a
gazdálkodó szervezetek száma. Ebből kifolyólag a számlaforgalom
közel két és félszeresére emelkedett, a számlatulajdonosok
száma pedig meghaladta a félmilliót.
Elsőként a
vállalatok finanszírozása került át a Magyar Nemzeti Banktól az
üzleti szférához 1987-től. Majd 1989-ben tovább folytatódott a
decentralizáció: megszűnt a lakossági bankműveleteknek az
Országos Takarékpénztár és a takarékszövetkezetek által
birtokolt monopóliuma. Egyfelől a többi kereskedelmi bank is
jogosultságot szerzett a lakossági bankműveletekre, másfelől
maga az OTP is kereskedelmi bankká alakult.
A devizaügyletek
decentralizálása több lépcsőben történt meg. 1989-ben előbb
az arra felkészült bankok számára lehetővé vált a
devizabetétek gyűjtése, illetve devizahitel nyújtása, majd
1990-ben nyolc bank kapott engedélyt a külkereskedelmi műveletekkel
összefüggő kifizetések lebonyolítására. 1991 végén pedig már
19 bank rendelkezett e jogosultsággal. A korlátozott bankközi
devizapiac időszakában a kereskedelmi bankok a Nemzeti Banktól
vették a devizát, és neki adták el ügyfeleik külfölddel
kapcsolatos fizetéseik teljesítéséhez. A külföldi
hitelfelvételi tevékenység az adósságszolgálat terhe miatt
maradt centralizált: a kereskedelmi bankok kivételesen, egyedi
engedélyek alapján vehettek fel – elsősorban áruforgalmi –
hiteleket.29
A kétszintű
bankrendszer formai keretei fokozatos kiépültek tehát, a háttérben
azonban számos feszültség húzódott meg. Az államháztartást
illetően 1991-ig nem alakult ki a „kemény” költségvetési
korlát, a jegybank és a kereskedelmi bankok pedig több nehézséggel
álltak szemben. A Nemzeti Bank 1987 után is a kormány felügyelete
alatt maradt, a monetáris politika formálisan is alárendelt volt a
kormány gazdaságpolitikájának. Ez pedig megnehezítette a
bankszektor hatékony működését. Az államháztartás tetemes
finanszírozási szükségletét mutatja, hogy 1987 és 1989 között
a jegybanki pénzeszközök háromnegyedét az államháztartás
finanszírozása emésztette fel, elvonva a hitelforrásokat a
kereskedelmi bankoktól és pénzintézetektől. Ezért fontos
követelmény volt a leendő jegybanktörvénnyel szemben, hogy az
államháztartás finanszírozásának határt szabjon. Az 1991-es
jegybanktörvény megalkotásáig terjedő időszakban a Nemzeti Bank
a forint értéke védelmének feladatát csak úgy tudta volna
ellátni, ha nem vállal felelősséget a tervben szereplő gazdasági
folyamatok finanszírozásáért, illetve inkább tudott volna az
ország fizetőképessége felett őrködni a devizagazdálkodás
monopóliumának leépítésével.
A likviditási
nehézségekkel küzdő kereskedelmi bankokat és pénzintézeteket
nem fenyegette a csődveszély, mert ez a szocialista örökség a
bankok és vállalatok nagyarányú csődhullámát eredményezte
volna, ami az államhatalomnak sem állt érdekében. Így viszont
nem kellett, hogy tekintettel legyenek a likviditási szempontokra,
és nem volt szükségük arra, hogy betétbiztosítási rendszerrel
drágítsák – és tegyék biztonságosabbá – forrásaikat.
Mindez azonban azt is jelentette a kereskedelmi bankok és
pénzintézetek számára, hogy rossz adósaikat továbbra is
finanszírozniuk kellett, ez pedig megkötötte aktíváik
szerkezetét. A kereskedelmi bankok tehát egyfelől élvezhették
nagyvállalati-nagyszövetkezeti részvénytulajdonosaik
politikai-gazdasági erejének előnyeit, másfelől azonban az
adósminősítések során indokoltnál jobb kategóriába voltak
kénytelenek sorolni őket. A piaci részesedésük növelésére
törekvő pénzintézetek jelentős hányada a forrásaikat meghaladó
hitelkihelyezéseket hajtott végre, s túl nagy kockázatot vállalt.
Ez a fajta pénzintézeti magatartás a befagyott követelések
összegének drasztikus növekedését és az ún. vállalati sorban
állások tömegessé válását eredményezte. A befagyott
követelések viszont csökkentették jövedelmezőségüket és
jövőbeni hitelkihelyezéseik lehetőségét is.
A vállalatok is
sajátos kettős szorításban voltak az időszakban: érdekükben
állt, hogy hitelképességüktől függetlenül is hitelhez
jussanak, azonban maguk is kiszolgáltatottak voltak a – miattuk is
– szűkös pénz és hitelpiaci forrásoknak, az állandósuló
hiteltúlkereslet miatt felfelé kúszó hitelkamatlábaknak és a
pénzhiány miatt fizetésképtelen partnervállalataiknak.
Ezen terhes
örökség feloldására tett kísérletet az Antall-kormány. 1991 a
jogszabályalkotás éve volt: az Országgyűlés ekkor fogadta el a
pénzintézeti törvényt, a jegybankról szóló törvényt, a
számviteli törvényt és a befektetési alapokról szóló
törvényt, a csődtörvényt, melyek korszerű, a nemzetközi
normákat meghonosító jogi keretet jelentettek. Az 1991. évi LX.
törvény megalkotásakor a cél egy olyan jegybanktörvény
megalkotása volt, amely a verseny és a biztonság szempontjait
egyaránt szem előtt tartva gyakorol befolyást a bankrendszer
struktúrájának és működésének további alakulására. Egyik
szempont sem tudott ugyanis maradéktalanul érvényesülni az 1987
és 1991 közötti időszakban. A bankok közötti versenyt az
ügyfélkör és a banki üzletágak koncentrációjából és
monopolhelyzetéből eredő esélykülönbségek korlátozták. A
bankbiztonság pedig sem a szabályozási (bankfelügyeleti), sem
intézményi (betétbiztosítási) oldalról nem volt megfelelően
kialakítva.30
Másfelől
azonban 1991-re zsákutcába jutott a bankrendszer reformja. Az új
jogszabályi környezet még inkább felszínre hozta a problémákat.
A kétszintű bankrendszer kialakítását követően ugyan látványos
volt a bankszektor fejlődése – a magas infláció melletti
„látszólagos” extraprofitok mellett évekig nem érződtek a
veszteségek –, azonban az átalakításkor az üzleti bankok
tőkeereje nem volt összhangban a Nemzeti Banktól megörökölt
hitelállomány kockázatával.
Az újonnan
létrehozott kereskedelmi bankok az MNB-től olyan hitelportfóliót
örököltek, melyben igen nagy arányt képeztek a válságos
helyzetbe került állami nagyvállalatok részére nyújtott kétes
és rossz hitelek. A kereskedelmi bankok egyrészt elegendő tartalék
hiányában nem is írhatták volna le a fizetésképtelen
vállalatoknál befagyott hiteleiket. Másfelől erre a lépésre
saját érdekükben sem került sor, mivel a lejárt hitelek
hosszabbításával vagy új hitelek nyújtásával ugyanolyan
kamatjövedelemre tehettek szert, mint fizetőképes ügyfeleiktől.
A jogi szabályozás ekkor még lehetővé tette ugyanis, hogy bukott
hitelek is a bank eszközállományát gyarapítsák, miközben a
források oldalán nem különültek el a hitelezési veszteség
fedezetéül szolgáló tartalékok. Így e bankok éveken át komoly
nyereségeket mutattak ki mérlegeikben, tetemes mennyiségű adót
fizettek be a költségvetésbe, osztalékot fizettek
tulajdonosaiknak – a legnagyobb tulajdonosnak, az államnak is –,
míg valójában tőkeerejük csak papíron volt számottevő a
rendkívül magas kockázattal terhelt kihelyezési struktúráik
miatt.31
A hiteleket nem
szigorú számviteli szabályok betartásával kezelték, nem
minősítették megfelelően, és nem képeztek tartalékot
kockázatos kihelyezéseik fedezetére. Az örökölt hitelállomány
ilyen módon tovább duzzadt a múlt nélküli vállalkozások
behajthatatlan adósságaival. A lappangó veszteségeket a
megváltozott jogszabályi környezet (pénzintézeti, számviteli,
csődtörvény) hozta felszínre. Ekkor derült ki, hogy az igen
jövedelmezőnek vélt magyar bankrendszer valójában tőkehiányos,
és a csődhelyzet közelében áll. A banki és vállalati szféra
válsága a transzformációs krízissel párosulva vezetett aztán
az 1990-es évek első felében előbb az állami konszolidációs
lépésekhez, utóbb pedig a nagyarányú privatizációhoz.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése